2012 január 20. | Szerző: Panka87 |

Igazságot!! 

Minden eddigi bejegyzésem eltörpül amellett, amiről most kell írnom.

Kell, mert nem mondhatom el senkinek, megvan mindenkinek a maga baja. Mégis, a heti események annyira kihoztak a sodromból, hogy már csak az írás szabadsága melletti elkötelezettségem miatt is, elmondom mindenkinek.

Fekete hét volt. Olyan sötét, amilyen legutóbb az árvíz idején volt.

2 éve történt, hogy nem tudtuk, mi fog történni, csak jött a víz és jött, a kisváros védtelenül, magára hagyva állt szemben a nagy árral. Minden idők legnagyobb pusztítását láthattuk a környéken, mind lelkiekben mind anyagiakban. Aki ezt nem élte át, nem tudja milyen, amikor egy élete munkája, szeretett városa víz alatt van. Én sem tudom, nem lehettem ott, nem mehettem haza egy hétig. Talán ez még szörnyűbb az embernek, hogy nem tehet semmit, csak a tévében nézi, ahogy ismerősök otthonai dőlnek össze menthetetlenül. Nem az a kérdés, hogy újjáépültek-e. Igen. Ingyen-e? Igen (az adófizetők pénzén, amire nem lett volna szükség, ha nem bagatellizálják el a megelőzés fontosságát). A lényeg az, hogy azok már nem ugyanazok az otthonok, ahol a gyerekek felnőttek, nem ugyanazok a kedves, régi házak amelyeket megszoktunk. Ócskák voltak, valóban. De szerettük őket. Ahogy szerettük a rétet is, melyet először megfeleztek, hogy legyen út (menő autópálya, ami árvízkor tökéletesen ránk terelte a vizet). Majd kivágták az évszázados fákat, és majd minden bokrot, hogy legyen gát (mert enélkül biztosan nem védett volna meg). Úgyhogy azóta egy-két kósza fácánon kívül nem sok minden téved erre. Viszont közel vannak az áruházak, úgyhogy lehet vásárolni. Ma ez az érték, nem a természeti kincsek. És nem az ember. Csak az anyagiak.

Akkor megtanultuk tisztelni a vizet ismét, ha már el is felejtettük, hogy ’74-ben is megmutatta az erejét. Akkor ugyan még volt összefogás és becsület is a világon. Talán egyszer megint lesz.

Most viszont nem a természet erői pusztítottak. Igaz a múlt hét szerdai közlönyben közöltek felértek egy villámcsapással. Nem a pusztába, a szívünk kellős közepébe.*  

E hét szerdára ki is derült ki az a 6700. Nem fiatalok, nem egyedülállók, akiknek megvan a lehetőségük, az erejük, a nyelvtudásuk ahhoz, hogy újrakezdjék.

Családanyák, családfenntartó édesapák, vidéki tisztességesen, évtizedek óta az állam érdekeit szolgáló, áldozatkész magyar emberek. Adófizetők. Vásárlók. Nem érdekes. Senkit sem érdekel, csak az, hogy túl sokat kerestek, nem a fideszre szavaztak, vagy egyszerűen útban vannak a hatalomnak.

Kérdem én, hogy van merszük a becsületes munkára ilyen választ adni. Honnan veszik a bátorságot, hogy a tiszteletre méltó 50 éven felüli emberek sorsával játszadozzanak? Kik ők, hogy még a módszerekben sem válogatnak és a legalávalóbb embereknek kijáró stílusban hajtják végre a leépítéseket. Erre nem lehet lélekben felkészülni, de azért méltóságában senkit sem volna szabad megsérteni. És annál nincs nagyobb sértés, mint hogy a szakma által is megbecsült hosszú évek munkáját veszik semmibe. És teszik az utcára. És családok ezreit hozzák bizonytalan helyzetbe.

És gyermekeknek veszik el a jövőjét, pillanatnyi anyagi haszonért.

Édesanyámnak is csörgött a telefonja. Isten tudja mit érezhetett. De hogy a szíve összetört az egészen biztos.

Nem sorolok jelzőket az elkövetőkre, mert egy betű nem sok annyit se érdemelnek.

Itt valami nagyon nincs jól már hosszú ideje, de ez már botrányos.

És nem veszik észre hogy maguk alatt vágják a fát, és hamarosan elfogy az ország. Minden tekintetben.

Ezek után örülök, hogy a holnapi nappal vége a maja naptárnak. Ezek után csak jobb jöhet.

Elég volt a vaskorból, az anyagias, nemtörődöm, gyűlölködő, szeretetre képtelen életből!

Nézzünk végre magunkba! Gondoljunk végre másokra is! Az önzéssel leginkább magunknak ártunk.

Szebb jövőt!

*http://jobbik.hu/rovatok/országos_hírek/bertha_szilvia_jó_példa