A boldogságra szavazok
2011 július 25. | Szerző: Panka87
Szerencsésnek lenni a szerelemben egyet jelent azzal, hogy minden másban el vagy átkozva?
Főleg persze a karrierre, vagy inkább esetemben a nem létezőre gondolok itt. Olyan szinten elvették már a lelkesedésem a számtalan visszautasítással, hogy sokkal több értelmét látom visszaülni a jó öreg iskolapadba. Diáknak lenni még mindig jobb, legalább emberszámba veszik az embert. Nem az van, hogy egy porszemnek érzed magad, mert épp nincs megfelelő gyakorlatod, ugye mondanom sem kell, min.2 év. Vagy, mert épp nem Kukutyinban laksz, ahol meghirdették az állást. Bevállalnád az albizást is, csak ugye mindig van valaki, aki beelőz, mert véletlenül, ezt a ’mázlit’, pont ott lakik.
Soha nem hittem volna, hogy erre vetemedek, de visszasírom az államvizsgát. Ott legalább tudtuk (nagyvonalakban), hogy mire számítsunk. Itt aztán szuperül ki van az ember téve a munkáltató kénye- kedvének, hogy akár írott/íratlan törvényt figyelmen kívül hagyva játszadozzon szegény munkát keresők türelmével, idejével, sokszor még a pénzével is.
Na, köszönöm szépen én ezt befejeztem, vagyis egy jó időre elegem lett az egész szerencsétlenkedésből. Persze, szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy még egy nagyon picit húzom a munkába állást. És imádkozom, hogy történik valami csoda itthon 2 év alatt. És időközben is, tanulva a korábbi hibámból, most már hat szemmel figyelem az évközi gyakorlati lehetőségeket. A mesterképzés mellett ez tuti megoldható.
A helyzet az, hogy igazán szégyelli magát a rokonok, a dolgozó barátok, de leginkább az újonnan bemutatott leendő anyós-após előtt az ember lánya, még ha mindenki tudja is, hogy milyen a szitu munkafronton. Ennél még az is jobb, ha elmondhatom, hogy legalább egy jó kis ösztöndíjra jogosult vagyok. Úgyhogy most ezért fogok teperni.
Ugyan lövésem sincs, hogy a keresztfélév kezdetéig hátra levő időben is mi a manót válaszoljak a „na és mivel foglalkozol” közkedvelt kérdésre. Azt hiszem, a háztartásbelinél valamivel kreatívabb megoldással lennék elégedett. Leszek mondjuk szabadúszó író.🙂 Persze ebből senki sem hiszi el, hogy meg lehet élni. Nem mintha közgazdászt megillető fizut adnának a viccben is megörökített Mcdonald’s-ban, vagy akár egy lángossütő melóhelyen (5hónap után már ilyenekre is vetemedtem pályázni).
Mégis a munka sohasem szégyen, nekem azt tanították.
De a meló hiánya miatti siránkozás helyett inkább azzal foglalkozom, hogy hálás vagyok azért, mert van valakim, aki támogat, bátorít, vagy ha kell egyszerűen csak mellettem áll az élet nehéz pillanataiban. Sokan, azt hiszem, mindenüket odaadnák ezért. És igazuk is van, mert a boldogság mindennél többet ér.
Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert valóra válik
2011 július 12. | Szerző: Panka87
És nem hiszem el, de hogy ez mennyire igaz! Arra vágytam, hogy ez a nyár még a tavalyinál is jobb legyen. És még csak egy hónap telt el, de már most érzem, hogy valami hihetetlenül jól alakul minden. Kívánságra megérkezett a társam, állásom is került volna, de azt hiszem, hogy mivel előre utáltam a távolság és a főnök miatt, mégis más kapta a munkát. Pedig az interjúktól szívesen megszabadulnék már. Még ha azon imádkozunk is minden sorstárssal ilyenkor, h hívjanak már be.
De attól még nem ez a legjobb programja egyikünknek sem, kivéve persze, ha egyet jelent a munkába állással kis idő múlva, netán szerencsésebbeknél már másnap.
Visszatérve a nagyszerű nyaramhoz, amit egy igazi hamisítatlan búzatáblás kaland is színesített:P, azért menetrendszerűen megjelenik egy kérdőjel a fejemben a pasi gondolkodást illetően.
Most sem volt ez másképp. Mert ugye, nem volt kérdés hogy egy éjszakán kívül mást nem szerettünk volna egymástól. De azért annyira megismergettük egymást, hogy ne csak a barátnőmet jelölje be facebookon, abban a percben amint hazaér. Vagy ez irreális elvárás?:D Tudom, ne keressünk logikát a férfi észjárásban, és most, hogy én bejelöltem nem tudom mennyivel másabb, de jobban érzem magam tőle és kész🙂
Áh ez a facebook-függőség… Na de hát én egyszerűen szeretem tudni, mi újság egy olyan valakivel, akit az ágyon kívül is egy érdekes személyiségnek ismertem meg.
Mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy a barátnőm is ugyanúgy teljesen illogikusnak tartja emberünk fb-kezelését. Legalább mi nők értsünk egyet!(:
És akkor a címtől kicsit elszakadva tovább megyek, kicsit már a jövőn elmélkedve. És az első csók után hivatalosnak tekintem a kapcsolatom az új barátommal. Viszont őt se egyszerűbb megfejteni természetesen. Pláne, mivel komolyan látok kettőnkben fantáziát. Ha működik a kémia, akkor nincs min aggódnom..vagy mégis?
Ha mások és szerintem is összeillünk, mire ő csak annyit mond, hogy az idő majd eldönti, az mégis mit jelent? Mikor láthatóan oda van értem. Akkor miért kell mindig ezzel jönni?
Mikor Einstein óta tudjuk, hogy az idő csak illúzió. Én a jelenben akarom tudni, hogy mit gondol kettőnkről.
Valahogy az ilyen kinyilatkoztatásokkal sose vagyok egy szinten a pasikkal. Mert ők már a második randin a jövőt tervezik általában. És csodálkoznak, hogy én nem látok előbbre egy hétnél, mikor még csak annyit tudok róluk, hogy hány testvérük és hány kutyájuk van. Kb. 3 hét után jutok el oda, hogy átlássam, hogy egymáshoz valók vagyunk-e. Viszont ilyenkor már elvárom, hogy a párom is hasonló szinten legyen, de ezt úgy látszik hiába…
Azt hiszem rettentően eltérő a nők és a férfiak ritmusa egy kapcsolatban. Megtanultuk, hogy a pasik a Marsról jöttek, mi meg a Vénuszról. Mégis, azt leszámítva, hogy próbáljuk elfogadni, hogy különbözőek vagyunk és megértéssel fordulunk a másikhoz, továbbra sem értjük egymás hülyeségeit🙂
Bár talán éppen az a szép benne, hogy nem olyan kiszámítható a kedvesünk reakciója különböző helyzetekben. De unalmas lehet leszbikusnak lenni:D
De tényleg, szerintem a váratlan helyzetek, és arra adott reakcióink által lehet a legjobban megismerni a másikat. Bár mindig ilyen izgalmas lenne az élet és sose szürkítenék meg a hétköznapok!
Na de nem lehet mindig nyár, tudom. Viszont amíg tart, én igyekszem kiélvezni minden percét;)
Egyveleg
2011 június 16. | Szerző: Panka87
Jól van. Először is, kezdjük azzal, hogy a gyönyörű szép érveim dacára, amiket előző bejegyzésemben felhoztam arra vonatkozóan, hogy milyen jó is az ex-el összejönni, hát azt hiszem, más véleményre helyezkednék, de nagyon gyorsan.
És megfogalmaznék egy örök megszívlelendő tanácsot: sose kavarjuk fel a múltat! Mert hülyeség!!! A volt pasit el kell temetni szépen az emlékezetünk legmélyére, oda, ahonnan már csak a jó dolgok sejlenek fel néha napján. És pont.
Ezt jó volt leírni, köszönöm.
Aztán. Korábban szerettem volna írni arról is, hogy mennyire várható egy pasitól, hogy megosztja velünk az érzéseit. Hát legyek őszinte?:D Semennyire.
Úgy kell harapófogóval (értsd: nagyon vigyázva, nehogy a lelkébe tiporj) kiszedni belőle, hogy mi a helyzet. Of course esete válogatja, de most már komolyan győzködni kell magam arról, hogy a pasik is érző lények. Mert, ha hazamegy egy randiról, neki nem kell visszajelzés arról, hogy érezte magát a másik? Ne adj isten ott helyben elejthetne egy-két szót arról, h jó volt, vagy mizu. De leszakadna az ég biztos. Mert világos, hogy egy illemtudó férfinak sem áll szándékában megbántani a nőt azzal, hogy egy negatív megnyilvánulással búcsúzik.
De! Akkor, ha második randit kér, akkor miért nem lehet egy pici utalást legalább tenni, hogy ne álljon már kétségek közt az a szegény lány? Olyan nagy dolog egy sms? Már bocsánat a felindult stílusért, de az ilyen dolgok az értetlenség határára tudnak sodorni.
Mondjuk, már azon is túltettem magam, hogy manapság csak online megy a kommunikáció, hisz úgyis fél életünket számítógép mellett töltjük lassan. Nem tetszik, de mit lehet tenni..
Meg hát fő a kényelem ugyebár. Jaaj, de lusta egy generáció vagyunk, aki a szomszéd utcába is inkább msnezget, minthogy megemelje a fenekét. Lehet, most rábólintanék, ha lenne lehetőségem pár évtizeddel korábban születni. Nem jó ez a felgyorsult életmód azt mondom. Magamon is észreveszem, hogy egyre csak siettetnék mindent, pedig mindennek megvan a maga ideje, ez biztos. Lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen, de nem segít, ha bármikor és bárhol elérhető az ember. Hogy voltak meg az emberek 10-15 éve mobiltelefon nélkül egyáltalán?
Ma meg már ki se lépünk facebookról, és még a buszon is azt bújjuk a telefonon, hogy nehogy lemaradjunk valamiről. Tényleg kell ez? Ennél még az is jobb, ha zenét hallgatva bambul az ember és gyönyörködik a külvilágban. Mert valahol bezárkózásra hajlamosít ez a dolog én azt hiszem. És szívesebben szemezek egy jó pasival, mint a telommal, bármilyen csilli-villi és menő érintőképernyős.
Persze majd én is biztos sodródom az árral, hisz haladnia kell az embernek a korral. Mégis, azért megpróbálnék mértéket tartani, amennyire lehet. Nem véletlen, hogy pl. egy kirándulás annyival több élményt ad az embernek, mint egy ingerszegény netes csevely. Persze ezt tudjuk. Csak bízom benne, hogy mindig emlékezni is fogunk rá.
Felmelegítve csak a töltött káposzta jó?
2011 május 26. | Szerző: Panka87
Ezzel aztán jó nehéz fába vágtam a fejszém. Mert valószínű,
hogy erre a kérdésre a választ csak az idő fogja nekem megadni. De mégis mi
viszi rá arra az embert, hogy újra kezdjen egy kapcsolatot? Miért gondoljuk, hogy
másodszorra jobban fog működni? Hiszen semmi garancia nincsen rá, hogy nem fog
ugyanúgy szakításba torkollni az ügy.
Bár az mindenképp jó a dologban, hogy
mindkét fél derűlátó, és ad még egy sanszot a közös jövőnek. Az optimizmus egy
nagyon szeretnivaló emberi tulajdonság. Elvégre senki sem szereti a negatív
embereket, főleg akkor nem, ha épp a társunkról van szó. Egy párkapcsolatban
épp az a jó, hogy felemel, hogy pozitív energiát kapok a másiktól, hogy
önbizalmat ad. Optimális esetben persze.
Na de a magánytól való félelmen és bizonyos vágyainkon kívül
mi vezet vissza a volt kedveshez?
Azt hiszem, hogy egy harmonikus kapcsolat
lehetősége hajlamossá tesz minket arra, hogy elfelejtsünk minden esetleges
negatívumot, és csak a jóra emlékezzünk a múltból. Ezt egyébként mindig is egy
szimpatikus agyi jellemzőnek tartottam, általánosságban az életünk más
területein is így van ez, a szép pillanatok inkább megmaradnak.
Ezen kívül a megbocsátás is egy hasznos dolog, hisz emberek
vagyunk. Bár azért ebben is vannak határok, hogy mi felett lehet szemet hunyni,
ha nagyon akarjuk, és mi felett nem. De ez is szubjektív.
És ha már így tulajdonságokban gondolkodom, akkor a bízni
tudás ebben a témában egy nagyon fontos tényező lehet. Újra kell ugyanis
építeni azt, ami egyszer már elveszett. És ez nem csak megcsalás esetén
érvényes, mert akivel szakítanak, abban biztos, hogy megrendül valami, és nem
tudja, tud-e majd bízni valaha megint a másikban.
Szóval szerény véleményem szerint az ügy legnagyobbrészt a
bizalmon áll vagy bukik. Ha ezt a kérdést sikerül jól kezelni, akkor nagy
probléma nem lehet. Ennél mondjuk, úgy látom, hogy a nőnek van kiemelkedő
szerepe (miért lenne nekünk könnyebb, mi?:)), mert a bizalom iránti igény
kimutathatóan a férfiaknál nagyobb. (Nem mondom, hogy mi nem vágyunk rá, de
nekünk van fontosabb elvárásunk általában.pl:tisztelet, megértés stb.) Plusz ehhez jön
még, hogy nézzünk fel rájuk, amit szívesen teszünk, ha van mire persze. Ez
pedig biztos nem megy úgy, ha még van bennünk valamilyen harag a múltból.
Ezekkel le kell számolni, felesleges úgy gondolom ilyenekre energiát pazarolni.
Erőt adhat mindehhez, ha látom a másikon, hogy szívből akarja a dolgot. Ha mindkét
fél lelkesen igyekszik a legjobbá tenni a kapcsolatot és mindezt hosszú távon sikerül fenntartani, akkor nem lehet gond. Azt hiszem a legjobb, ha
sok új élménnyel igyekszik a pár feledtetni a korábbi problémákat.
Közhely, de igaz, hogy puding próbája az evés, hiszen
máskülönben sose tudhatjuk meg, mi lett volna ha..
És a legfontosabb tapasztalatom, hogy mindig hallgatni kell
a megérzéseinkre, bármennyire távol is esnek néha azoktól a dolgoktól, amit
józan ésszel tennénk. Ha pedig hibázunk, istenem, abból is lehet tanulni. És a
minap olvastam egy idevágó idézetet, Geena Davistől való: „Ha semmit sem
kockáztatsz, akkor mindent kockára teszel”. És milyen igaz! Nem éri meg
szerintem, hogy ne kockáztassunk. Hisz így izgalmas az élet;)
Miért a rosszfiúk kellenek a nőnek?
2011 május 22. | Szerző: Panka87
Miért nem kell nekem az a pasi, aki mindent megtenne értem, oda van értem, ráadásul megosztja az érzéseit(!)? És miért inkább az, akivel semmi közös nincs bennünk, de tudja hogy kell bánni egy nővel, macsóbb, lazább, bevállalósabb? De általában fel se hív.
Ez utóbbi típus nyilván férfiasabb, ami sokkal jobban vonz. Az odaadás, a ragaszkodás, a féltés /már 3 randi után is/ inkább női tulajdonságok, ami valamiért taszít, akármennyire is hülyeség józan ésszel nézve. Mert tudatosan minden nő ezekre vágyik, de tudat alatt még mindig az érvényesül, hogy ugye az kell, amit nem, vagy nem olyan könnyen kaphatok meg. Mert az mindig érdekesebb, izgalmasabb.
Akárcsak a rosszfiúk maguk. Mert sose lehet tudni, hogy mi a következő lépésük. Mert úgy tudnak bókolni, hogy elolvadsz. Csak egy idő után azon kapod magad, hogy bottal ütheted a nyomukat.
Valószínűleg őket is úgy hajtja a szabadságvágyuk, mint engem, aki a 20-as éveiben igyekszik bepótolni mindazt, amit tizenévesen elmulasztott. Mégis, annyian vannak fent a társkeresőkön, annyian vágynak szeretetre, hisz a sok bulizás sem pótol mindent. A barátoknak sem mesélhet úgy egy pasi az érzéseiről, mint egy nőnek, még kikacagják.
Bár az érzelmek megosztásáról és arról, hogy a férfiak mikor és milyen formában érzik ennek szükségét, azt hiszem legközelebb külön írok, mert megér egy misét:)
Cipők, randik miegymás
2011 május 16. | Szerző: Panka87
Köszi, hogy ilyen szép számban benéztetek!
Remélem, valahol más is átérzi azokat a dolgokat, amikről itt gondolkodom. Talán valami hasznosítható ötletem is akad, hiszen más szemével is jó látni a dolgokat. Pláne ha olyasmiről írok, amivel előbb utóbb minden nő találkozik. Egy cipőben járunk elvégre vagy mi🙂
És persze rögtön eszembe jut a Sex és New York ide vonatkozó, találó mondata: „Nem könnyű egy szingli nő cipőjében járni, ezért is van szükségünk különleges cipőkre” (L)
Ugyan én a Carrie által viselt cipőknél egy fokkal kisebb sarkú cipellőket preferálom, tény, hogy azért magányos napjaink néha búskomorabb pillanataiból kiemel egy kényelmes(!) és szép darab megszerzése kedvenc boltunkban. És még milyen felemelő érzés, ha egy szerencsés randi alkalmával a kedves újonnan megismert férfitól kíváncsi kérdések (a lábbeli magasságára vs. kényelmességére vonatkozóan) és még inkább érdeklődő pillantások formájában rejtve megerősítést kapunk arról, hogy milyen isteni jól is áll a lábunkon az a bizonyos cipő.
Na de ha már említettem az első randit, akkor mindjárt át is eveznék ehhez a témához. Elvégre még mindig állásinterjúról állásinterjúra járva szeretem, ha valami izgalmasabb is történik velem. Vagyis jó olyannal töltenem az időt, ami nem csak stresszel és nem csupán a pénz után futásra emlékeztet, hanem amitől esetleg boldog is lehetek, ha úgy alakul.
Igaz az a tanács, amit sok helyen olvastam már, hogy ugye érdemes randizgatni, mert ezáltal egyre jobban megismerhetjük a férfiakat. Régebben én valahogy mindig csak úgy „összetalálkoztam” a későbbi párommal, így most hogy ez a jószerencse az utóbbi időben már elkerült, hát belevetettem magam az ismerkedésbe.
Hát nem mondom, hogy elájultam attól, ahogy például egyes pasik kezelik azt, ha egy nő nem jön be nekik. Az egyszerűen eltűnök megoldás valahogy nekem a bunkóság határát súrolja. Ennél még az is jobb szerintem, ha mondjuk azt füllenti, hogy bocsi mégis összejöttem az exemmel megint vagy akármi. De hát nem szívjuk mellre ugye az ilyesmit, inkább örülünk hogy miután már egy bizonyos idő (mindenki tudja: 3 nap) után nem jelentkezik, felhagyhatunk az idegeskedéssel miatta. Persze halvány lila gőzünk sincs, hogy mitől hagyott alább a lelkesedése az ipsének, de ezen már nem is akadunk fönn.
Szóval nem állítom, hogy az utóbbi hónapok találkái által kiismertem a férfiakat, hiszen erre egy élet is kevés. Ám arra mindenképp jók ezek az alkalmak, hogy az ember tapasztalatokat gyűjtsön, és egyúttal jobban megismerje a saját igényeit is. Mert lehet lejjebb engedni azt a bizonyos lécet, de én szerintem végül úgyis visszaüt a dolog. Utána úgyis az van, hogy majd én megváltoztatom a másikat, ami sosem vezet jóra.
De vegyük azt az alapesetet, amikor kölcsönös a szimpátia egy randi után. Ilyenkor mindkét fél gyomrában mondhatom, hogy már ott röpdösnek a pillangók a következő randit várva. De mégis miből tudhatjuk, hogy a második találkát is követi-e majd még egy? És mitől lesz egy következő randi jó? Nyilván egy elég hosszú beszélgetésből már elsőre kisül, hogy szívesen vagyok-e a pasival vagy nem. Innen már csak azon kell dolgozni, hogy mint tipikus nő ne képzeljek olyan szép dolgokat a pasiról, ami valójában nincs is. Ne adj isten már halljam is az esküvői harangokat:D Nem mintha az az oltárhoz rohanós típus lennék. De biztos nemcsak bennem jön elő rögtön az összes sablonos jövőkép, ha találkozom valakivel, aki megfelel a „vele el tudnám képzelni” kategóriának.
Így hát arra a konklúzióra jutottam, hogy egy második randin is csak önmagát érdemes adnia az embernek, ahogy remélhetőleg az azt megelőzőn is ezt tette. Ezzel nemcsak önmagunknak teszünk szívességet, de a pasi is hálás lesz érte, ha nem játsszuk az agyunkat. Különben is minek színészkedésre pazarolni az energiáinkat? Ha pedig sikerül a gátlásainktól megszabadulva újfent jól, vagy remélhetőleg még jobban érezni magunkat ezen a közös programon, akkor a többi úgyis jön magától.
De akármennyire is tisztában vagyunk mindezzel, engedtessék meg egy kis várakozással teli izgalom a randi közeledtével, hisz ennyi kell🙂
Msn-őrület
2011 május 5. | Szerző: Panka87
Kis kihagyás után ismét találtam egy témát, amiről muszáj elmélkednem kicsit🙂
Körülbelül, ha jól emlékszem 2005-ben kezdődött kis hazánkban egy őrület, amit (mint ma már majdnem mindent) az internet segítségével lehetett elérni.
Akkoriban én egy napló jellegű könyvet olvastam, ami egy amerikai fiatal lány mindennapjairól szólt, aki egy számomra addig ismeretlen módon kommunikált a barátjával. Az email-nél hatékonyabb módszernek tűnt, ami az akkori átlagos netes sebességnek köszönhetően lassabb volt a mainál. De persze ebben nem vagyok szakértő.
Aztán amíg még hozzánk nem jött be, nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi fán is terem a dolog.
Majd ahogy szokott lenni, pár hónap múlva nálunk is nagy divat lett az msn messenger, az azonnali üzenetküldési lehetőséget kínáló szolgáltatás.
És ugyan a yahoo meg egyéb cégek hamarosan leutánozták ezt a netes programot (és a facebook-on meg persze az iwiw-en is lehet már valós idejű csevelyt folytatni), azért az msn népszerűsége én úgy vettem észre, hogy töretlen. Már csak az is ezt a tényt látszik igazolni, hogy amint megismerkedek valakivel, a telefonszám-csere után jellemzően az a kérdés következik, hogy van-e msn-em.
Az már senkit sem izgat, hogy közben nevet váltott a program, és ha jól tudom windows live messenger néven fut. Mert a régi msn-ezőkben már csak ez maradt meg úgyis.
És hogyha már így sikerült felvázolnom a fiatalok mindennapjait behálózó internetes üzengető kialakulásának történetét, lássuk, hogyan is segít minket a magánéletben. Vagy segít-e egyáltalán.
Mert ha történetesen az a valaki, akivel megismerkedtem férfi, akkor máris egy csomó kérdés vetődik fel egy nőben azzal kapcsolatban, hogy valóban jó-e nekünk ez a kommunikációs forma.
A legeslegjobb tulajdonsága, hogy ingyen van. Aláírom, szuper dolog, felment pl. a néha már tehernek érezhető esti sms-ezés alól is. Ami pedig anno egy nagyon kedvelt dolog volt, mármint úgy általában napközben is az sms-ezés. Mostanában viszont úgy látom, hogy lusták az emberek a short messege-ekhez. Valószínűleg nem csak engem frusztrál, hogy korlátozva vagyok mindössze néhány karakternyi helyre, hogy kifejthessem a mondanivalóm. Tali-időpont-helyszín közlésére viszont tökéletes.
De visszatérek az msn-hez, ahol szerencsére semmi sem limitálja a szavainkat. Mégis ez a nagy szabadság azt tapasztaltam, hogy a telefonbeszélgetések rovására megy. Mert mindig van kifogása valamelyik félnek arra, hogy épp miért ne használjuk a beépített hívás funkciót, a webkameráról már ne is beszéljünk. Ez utóbbit már évek óta párkapcsolatban élők vagy rokonok használják távolsági hívások helyett. Márpedig nekem nem elég az, hogy csak írásban lássam annak a reakcióit, akit most próbálok kiismerni.
Miért kényelmesedtek el ennyire a pasik? Már egy kávézóba se üljünk be beszélgetni, mert úgyis ott az msn? Na nee!!
És akkor ott vannak az íratlan szabályok is. Ezeket aztán nehéz meghatározni, vagyis nekem egyáltalán nem egyértelműek. Nem lenne logikus, hogy néha az egyik, néha pedig a másik fél kattint rá másikra? Ha a pasi nem ír rá az ember lányára, akkor már egyértelmű, hogy nem érdeklődik iránta? Akkor miért nem törli az ismerősök közül? Én sem tartok fent egy rakás srácot, hátha majd kedvem lesz randizni velük.
Vagy tényleg ennyi idejük van? Valahogy mindig ide lyukadok ki.🙂Már csak azért is, mert néhányan hetekig képesek msn-ezgetni, mire összeszedik a bátorságukat hozzá, h elhívják a nőt randira. Most komolyan, úgyis élőben ismerszik meg az ember, mit fűzzük egymást, meg leginkább minek kell az ember idegeivel játszani? Ez akkor is érvényes, ha volt már tali(pl.buliban), és akkor is ha netes ismeretségről van szó.
Nekem nem szokásom egyébként interneten érdeklődni afelől, h komolyan gondolja-e amit gondol, pláne nem én fogom kezdeményezni h találkozzunk. Úgyhogy marad az őrlődés, hát kell ez nekem?
Egy pasi észjárásának megértésénél még majdnem állást keresni is egyszerűbb manapság azt mondom:D Na jó talán mégse, de majd egy hónap múlva megírom azt is, remélem pozitív eredménnyel!(:
Miért nem hív?
2011 április 9. | Szerző: Panka87
Huh, ezen ledöbbentem. Nem azon, hogy már megint
hiába várok a telefoncsörgésre. Ezt az örömteli érzést mindannyian átéltük már
párszor. Hanem azon a cikken, amit találtam a szakirodalomban ezzel
kapcsolatban. Azt írja, hogy amikor egy férfi elkéri egy lány telefonszámát,
nem ezt adja a tudtára: „találkozni akarok veled”, hanem csak ezt: „Gondolkodom
rajta. Talán lesz kedvem találkozni veled, talán nem.”1.
Na mármost, ha túltettük magunkat az első
megrökönyödésen, mivel ennek a világon semmi értelme, gondoljunk bele! Az
legalábbis biztos, hogy nem árt, ha megpróbáljuk megérteni, mi áll a másik nem
gondolatainak hátterében. Magyarul, hogy miért nem csörög az a fránya telefon.
Mivel még nem találták fel sajnos a gondolatolvasó kézi készüléket, kénytelenek
vagyunk a józan paraszti észre hagyatkozni. Nyilvánvalóan ott van benne a félsz
a visszautasítástól. Már ha tényleg lenne kedve egyébként találkozni velünk.
Mert bár nem tudom, hogy melyik nem táborát erősíti a pszichológus, akitől a cikkbeli
állítás származik, megkockáztatom a feltételezést, hogy férfi lehet. És ott
sejthető a háttérben, hogy a vitathatatlanul macsó megfogalmazás egyszerűen a lehetséges
kosár okozta bizonytalanság virágnyelven. De persze ismerjük a másik típust,
aki annyira magabiztos, hogy mint a trófeákat gyűjti a lányok telefonszámát. És
nagy az esély rá emellett, hogy mindezt barátnő mellett teszi. Aztán fel sem
hívja egyiket sem? Meglehet, mindenesetre, biztos sok a szabadideje. Kár, hogy
ez a szórakozás jó néhány nőnek okoz fejtörést akár több napon keresztül. És
újra csak feltesszük a kérdést: miért ilyenek a férfiak?
Tény, hogy azért kis szerencsével találkozhatunk
olyan pasival is, aki ha minket kell hívni is jó barátságban van a telefonnal. Ezen
kívül bármennyire is a feje tetejére állt a világ, én maradok régimódi, és nem
fogom elkérni egy srác számát, ellentétben azzal a javaslattal, amivel a
cikkíró előállt a témában. Mert azért mégis, ne vicceljünk már!🙂
1. http://www.cosmopolitan.hu/rw_cikk/szex_szerelem/himnem/miert_keri_el_a_telefonszamod__ha_aztan_nem_hiv_fel_
Létezik pasi, aki tud helyesen írni?
2011 április 8. | Szerző: Panka87
A kérdés néhány napja egy társkereső oldalon időzve vetődött fel bennem.
Nem lehet letagadni, az online ismerkedés világát éljük (aki még nem próbálta az vagy hazudik, vagy még sohasem csalódott). És ha elfogadjuk, hogy ez a legelterjedtebb formája a párkeresésnek napjainkban, és ezeken az internetes felületeken hölgyek százai keresik az igazit, nem elvárható, hogy az így, először írásban zajló kommunikációban is adjon magára a férfi?
Mivel a beszédstílusát nem áll módunkban élőben megítélni, az írott szöveg az, amiből leszűrheti az ember lánya, hogy kivel is áll, vagy inkább ül szemben. És ahogy az első randin, úgy gondolhatnánk itt is érvényes az, hogy a legszebbik oldalukat igyekeznek mutatni a felek.
Akkor miért van az, hogy minden második pasi igénytelen helyesírással üzenget a nőknek? Vajon annyira kétségbeesetten keresik az igazit, hogy úgy érzik, a korrekt nyelvtan nem érdemel figyelmet? És itt nem a rövidítésekre gondolok, amiket az interneten felnőtt generáció magától értetődően használ. Nem is arra a különbségre, amit egy női és egy férfi írásban meg lehet figyelni, még ha az (ma már leggyakrabban, sajnos) nem is kézzel van írva. Mi nők ugyanis biztos, hogy igényesebbek vagyunk arra, amit papírra vetünk. Nem állítom, hogy nincsenek kivételek. De néhány férfi hanyagsága ilyen téren kiábrándító manapság. Arra nem is merek gondolni, hogy ilyen sok lenne a tanulatlan ember. Vagy lehet, hogy ennyire nem érdekel már senkit, hogy jól használja az anyanyelvét? A nagy igyekezetben nyilván mindannyian ejtünk hibát. De engem valahogy taszít a sok muszály és mennyünk..
És talán nem gondolom rosszul, hogy minden valamit magára adó nő is így van ezzel.
Mit is jelent, kimondani: Szeretlek…
2011 augusztus 2. | Szerző: Panka87
Megint egy kemény dió.
Hogy is lenne könnyű erről írni. Bár valamivel könnyebb, mint beszélni róla. Mégis, komolyan elgondolkodtat, valószínűleg ebben oroszlánrészt játszik az aktualitása most az életemben.
És miért olyan nehéz kimondani? Fene tudja. A barátai körében sem dobálózik az ember ezzel a szóval, megjegyzem persze, elég szomorú. De nyilván nem barátkoznánk egymással, ha nem kedvelnénk egymást. Kedvellek és szeretlek között természetesen azért van különbség. És leginkább egy párkapcsolatra gondolok, ahol is az eltelt idő befolyásolja, hogy is illik fogalmazni.
De miért is foglalkoznánk azzal, hogy mi illik? Egyszerűen csak tudod, hogy az elején, még jól is esik, ha azt mondja a kedves, hogy nagyon kedvel. Később ez már nagyobb eséllyel fogja bántani a füled, mivel, teljesen érthető módon, te már arra a bizonyos sz-betűs szóra áhítozol.
Aztán kimondja. De olyan hirtelen, hogy csak pislogsz, megtoldva egy imádlakkkal:)
Esélyed sincs válaszolni, mert már megy is. Direkt intézte így.
És szárnyalni tudnál. Szívet melengető érzés tényleg.
De te mikor mondd ki?
Biztos vagyok benne, hogy egy megfelelő pillanatban, szinte magától fog jönni. És ha jön, akkor vajon Ő rávágja-e a választ? Ezek után biztosan…
Ha mégse, azt hiszem, afelett érzett örömöm, hogy kimondtam, és komolyan is gondoltam, talán nem engedi kínos szituációként megélni a dolgot. Bár inkább Ő nem fogja engedni, hogy ilyen irányt vegyenek az események. Különben miért mondta volna, hogy szeret, nemde?
Életem szürkébb oldalától kicsit jól esik a rózsaszín szemüveg mögé bújni. Mert ez egy olyan viselet, ami nem csak a sokszor gonosz külvilágba varázsol itt-ott egy-egy gyönyörű virágot, de a lelkemben is szabadon enged jó néhány pillangót. Ennél nagyobb természetes inspiráció pedig nincs is.
Oldal ajánlása emailben
X